Hallgatva az idők szavára és követve elöljáróink példamutatását egy egészen aprócska kéréssel fordulok önökhöz. Amint arra Lázár János, az utolsókat rúgó Magyar Köztársaság parlamentjében az állampárti gombnyomogató humán interfészek ügyeletes felügyelője rámutatott létezik olyan, hogy egy-egy alkut utólag újratárgyalunk, például azért, mert lett nekünk bőszen mutogatható puvoárunk, de akár azért is, mert az eredeti szerződési időponthoz képest jelentős változások álltak be, és ezeknek a változásoknak a hatására az egyik szerződő fél gusztustalanul rosszabbul járt, mint a másik.

Tipikus kultúrák közötti párbeszéd. A berlini főpolgármester, aki mintegy teljesen mellékesen homoszexuális, és egyáltalán nem mellékesen ezt nyíltan felvállalja, szóval ez a Klaus Wowereit levelet írt Tarlós Istvánnak. Eddig tart a közös értelmezési keret.

Innen már elválik a szar a májtól, a kelet a nyugattól, mert ugyanazok a levelek, de mégsem. A nyugati olvasat szerint nem Klaus írt Istvánnak, nem „Kedves Pistám!” a címzés, nem „ölel: a te Kolosod” az aláírás, nagyon nem. A nyugati olvasat szerint egy fontos politikai tisztséget betöltő, és emiatt a közfigyelemből erősebben részesedő, nem mellékesen választott tisztségviselő írt egy olyan kollégájának, akiről valószínűleg tájékozatlanság miatt azt hitte, hogy önmagára, a saját szerepére ugyanúgy tekint, mint Wowereit a sajátjára.

Mekkorát tévedett szegény.

Vagy fonája? Elbizonytalanodtam. Annyiszor hallottam purdékoromban azzal a jó ízes falusi kiejtéssel rámreccsenteni a magukat bármilyen apró anomália láttán egyből szolgálatba helyező asszonyokat, hogy: "fonájára vetted"!  (Hunnét teccik tunni? Túl tiszta!!!), hogy az én fülemben ez a szó már a világ végéig így fog csengeni: "fonájára".  Na, de komoly dolgokról akartam én beszélni, fonákja, haladjunk.

Nem tudom, emlékszik-e még rá valaki, pár napja volt egy kis purpárlé az ország háza előtt. Néhány LMP-s képviselő "adj király katonát!" játékot játszott, majd a civakodás farvizén az MSZP frakció fele is beevezett a Gyorskocsi utcába. Plusz Gyurcsány, mert nincs a világon az a kofalárma, amit ő kihagyna. Egy ilyen paláver bármely francia zsákfaluban legalább féltucat súlyos sebesültet, négy-öt felgyújtott autót, hat köbméter eldobált kockakövet és a helyi üveges számára hihetetlen konjunktúrát eredményezne, de nálunk?

            Bármennyire is nem így tűnik (tűnt, tűnni fog?), a jelenlegi magyar társadalom egy polgári értékeken nyugvó, civil közösség. Már nem szocialista-kommunista proletártömeg, már nem, vagy még nem harcos fasiszta nemzet, hanem minden gyengéjével együtt s annak ellenére valamiféle konszolidált, békés alapokra helyezett berendezkedésű népesség.

           Ennek az apropóján szeretném megvizsgálni az állami/nemzeti ünnepeinket, mivel egy társadalmat az ünnepei jellemzik leginkább. Az első ami megfigyelhető, hogy például Franciaországgal vagy az Egyesült Államokkal szemben három van belőlük. Az említett országokban egy nagy állami ünnep van egész évben, s az hordoz minden nemzeti együttérzési tartalmat. Ez egy egyszerű modell: kiválasztódott egy-egy igen fontos esemény, ami meghatározó volt az adott nemzetállam megalakulásában (Bastille lerombolása és a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása), és ezen az emléknapon egyszerre ünnepelnek megalakulást, létezést és fennmaradást. Nem így Magyarországon, ahol van egy ünnep egy tizenkilencedik századi forradalom és szabadságharc emlékére, van egy egy közelmúltban lefolyt forradalom emlékére és egy az ezeréves Magyarország meglétének az örömére, és államalapítónk respektálására. Mivel három esemény lett kiválasztva, három, nagyjából különböző tartalommal, felmerül a kérdés: miért ezt a három történést, és három apropót választottuk ki? Egyértelműen valahogy társadalmunk történelemfelfogásához, általános ideológiai vagy még inkább attitűdbeli jellegzetességeihez kell hogy kötődjön, ez nem lehet másként. De ha a mai magyar népesség tényleg egy polgári közösség, mint ahogy erről fentebb írtam, miért ünnepel két forradalmat és egy abszolút uralkodó munkálkodását? Mielőtt bárki heves, és elsőre jogosnak tűnő tiltakozással sietne a kommentboxhoz, megpróbálom kifejteni, mire is gondoltam.

A kisded szülinapja idén mintha egy egészen kicsit elsikkadt volna. Nem nagyon, mert nagyon nem tud, ünnepelni necesse est. A legmélyebb, ólomszürke nyomorban, kitelepítésben, börtönben, a lövészárok penészedő lucskában, bárhol, bármikor. Én olyant még nem láttam, hogy egy adott évben eltekintenénk az ünnepléstől, mert több okot találunk a keseredésre, mint az örömre. De nem lehet nem észrevenni, hogy az idei "iubilare"-ból mintha némileg kilúgozódott volna az örömujjongás.

Nézem az Index karácsonyi blogketrecét. Szép, szokatlanul gazdag tematikus válogatás, és mi a téma? Hogyan döglendünk meg mi itten hamarosan. Megyünk a csőd felé, dübörög a pannon lemming, rohanunk testületileg a szakadékba. Olvasom Kettes szívderítően hurráoptimista írását a Vincenten, olvasom, majd megint olvasom és harmadjára is olvasom. Olyan jó lenne belekötni, legalább egy aprócska részletet találni benne, egy vörös heringet, hogy legyinteni lehessen az egészre, á, túlzol te, nincs igazad. Hát, nem sikerült. Talán egy dologgal tudnám megfogni, de azzal se most, hanem majd, pár év múlva. Kétezertizensokban majd röstellhetei egy kicsit a fejét, amiért 2011 karácsonyán egy ennyire hurráoptimista, ennyire bizakodással teli posztot írt.

A letargia évei jönnek, és tartok tőle, hogy hosszú lesz