Azt a következtetést vontuk le, hogy az óvatos rosszabbul jár, mint a merész, mert ugyanannyit kockáztat, de megfosztja magát a kockázat gyönyörűségétől. Sebastian Haffner
Nagyon nehéz manapság bármiről is nyugodt szívvel véleményt mondani, mert ha az ember ragaszkodna ahhoz az idejétmúlt mítoszához, hogy ha már mond, akkor lehetőleg az a vélemény legyen kiérlelt, akkor ez a véleménymondás neki iszonyú sok munkájába, erőfeszítésébe kerülne, persze lehet mainstream módon, semmi információra alapozva, átgondolatlanul is mondani, de az olyantól nekem nem nyugodt a szívem. Sajnos a vélemény kialakításához kellenének az ismeretek, valami információnak nevezhető szöveghalmaz, amiből nem túl sok munkával rekonstruálható a valóság. Na, ilyesmihez nem igazán lehet manapság hozzájutni, az elvileg erre szakosodott, ezzel pénzt kereső vállalkozások inkább a mítoszgyártásba kapcsolódnak be, az írást hobbiból űzők meg pláne.
Ez pedig egy csapdahelyzethez vezet, hiszen az átlagembernek sem ideje, sem erőforrásai arra nincsenek, hogy minden őt érdeklő dolognak személyesen járjon utána, ezért vagy ignorál mindent és vállat von, vagy elfogadja a mítoszaink valamelyikét, a lényeg, hogy mindebből jól kijönni nem lehet. Csoda, hogy az életünk jelentős részében a mítoszaink irányítják az életünket a valóság helyett?
Ne higgye a kedves olvasó, hogy ez csak az "orbándiktátor megesz minket früstökre" témák esetében működik így, ennél sajnos sokkal hétköznapibb ügyekben is a mítoszok bármikor ütni képesek a valóságot. Hogy csak egy tényleg nagyon pitiáner példát említsek: Magyarország egyik legjelentősebb mítoszgyártó lénye a könyvelő. Kellően misztikus, hiszen az esetek 99%-ában nem egy konkrét személyre, nem egy szakemberre történik a hivatkozás, hanem valamiféle megfoghatatlan kollektív tudatra, aki talán még éppen nem isten, de közel áll hozzá. Például kinyilatkoztatásokat tulajdonítanak neki, mely természetéből adódóan megkérdőjelezhetetlen. És persze áhítattal tisztelni kell, a mindenhatóságát megkérdőjelezni vért kívánó blaszfémia. Viszem a számlát egy partneremnek, nézi, és már ragyog is fel az arca: -Á, nem jó, nincs aláírva, ezt így nem fogadja el a könyvelőm! Oké, Pistám, ha te kéred, én szívesen aláírom, semmibe se telik. De ne azért írjam én alá, mert ő ezt kéri, hanem azért, mert azt úgy kell, mondta neki a könyvelője! Pistám, a jogszabályok szerint ez nem így van, hanem pont ellenkezőleg, de ismétlem, tiltva nincs az aláírás, így ha kéred, akkor én kriksz-kraksz. De nem, ez így nem jó, neki én ne azért írjam alá, mert csak, hanem azért, mert azt - és itt a hülyéknek fenntartott mimikával és szótagolva mondja - kö-te-le-ző!!! Kéz feltart, oké, akkor azért, mert kö-te-le-ző, parancsolj, a számla immáron alá van írva, így most már jó lesz? Jó lesz... ööö, hoppá, dehogy lesz jó, nincs rajta feltüntetve a vevő adószáma, és az is kö-te-le-ző!!! Öhhhm. Menet lerövidít, oké, Pistám, akkor én ráírom neked, és hogy ne legyen belőle probléma most leszögezem, hogy azért írom rá neked, mert: kö-te-le-ző! Hogy én ne gúnyolódjak vele, hanem fogadjam el, hogy neki lám, a világ leggondosabb, leghozzáértőbb könyvelője van, és ha én nem neki hiszek, akkor majd jól megbasz az apek, de hát úgy kell nekem.
És hány, de hány ilyen, illetve ilyenebb mítoszunk, mítoszaink vannak, amelyek egyike-másika éppen csak hogy bosszantó, de van olyan is, amelyik konkrétan megnehezíti az életünket, teljesen fölösleges többletmunkát eredményez és egy-egy konfliktus esetén szinte lehetetlenné teszi a problémamegoldást, hiszen olyan eszement döntési helyzetek elé állítja az embert, hogy akkor most mire hagyatkozva döntsek, a valóságra vagy a mítoszainkra?
Olvasom a poszt írását kiváltó izét, majdnem azt írtam, hogy hírt, de valójában nem az, szóval olvasom, hogy az Átlátszó néven futó, a tényfeltáró újságírást ambicionáló csapat születésnapi bulit szeretett volna tartani egy budapesti romkocsmában, konkrétan az Ellátó Kert nevű intézményben, akik, és ezt inkább idézném:
A kiszemelt és első, második, majd harmadik körben is befogadónak tűnő romkocsma, ahol az atlatszo.hu második szülinapját ünnepeltük volna, múlt héten hirtelen visszamondta a tervezett rendezvényt – bevallottan a regnáló politikai kurzustól, az önkormányzattól, továbbá régi kedves ismerősünktől, az ötödik kerületi polgármestertől való félelmében.
Olvasom, és vakarom a fejem: ez most vajon tényleg így van, tényleg ezt mondta? Jó lenne egy oknyomozó újságíró csapat, amelyik kiderítené, hogy mi is itt a valóság, mert tartok tőle, hogy ha idővel meg fog szólalni az Ellátó Kert is akkor ez az egész mese talán árnyalódik egy akkorát, hogy csak győzzünk nézni ki a fejünkből, láttunk mi már sűrűn ilyesmit, szóval ha nekem erről most kedvem szottyanna véleményt formálni, akkor vagy fogom magam és utánajárok (amihez se időm, se kedvem), vagy mondok egy felületes véleményt, vagy - és ezt választottam - belökök egy logikai operátort a véleményem elejére: ha és amennyiben a hír igaz.
Ha és amennyiben a hír igaz, akkor ez nagyon szomorú. Ha ez a kocsma tényleg elhajtott egy civil szervezetet azért, mert reszket a hatalom esetleges bosszújától, akkor ezzel ő kilépett a szerepéből, feladta azt, hogy ő a piac korrekt identitástudattal bíró egyénisége lenne, és hallgatólagosan, ráutaló magatartással bár, de lepacsizott az állammal, az államhatalom jelenlegi - és feltehetőleg mindenkori - birtokosával. Tolja az államhatalom birtokosainak a szekerét, ez van. És mindezt miért? Szerintem leginkább azért, mert nem a valóságot vette alapul a döntése meghozatalakor, hanem a mítoszainkra hagyatkozott. Amit a drága jó ballib ajvékolókórus szopott akkorára, hogy a kisember állítólag már a puszta árnyékától is úgy összefossa magát, hogy még egy Fodor Gábor-szeánszra se mer beülni. Épül-szépül egy egyáltalán nem új, hanem inkább csak újszerű (lásd még valamelyik tucatárunk nem is olyan régi reklámját: "újszerű csomagolásban!") mítoszunk, amiért a hatalom mindenkori birtokosai nem győznek eléggé hálásak lenni a lelkes építőknek, és amely mítosz sajnos ugyanúgy fog működni, mint bármelyik másik mítoszunk: ha döntési helyzetbe kerülünk, akkor igen nagy valószínűséggel nem a konkrét helyzet, nem a valóság alapján fogjuk meghozni azt a bizonyos döntést, hanem az éppen uralkodó vonatkozó mítoszunk alapján.
Az így meghozott döntéseinket aztán igyekezni fogunk megracionalizálni, ezért saját magunkat is meggyőzzük arról, hogy tényleg az a valóság, amiről a mítosz szólt. Ezzel aztán mi is a mítoszterjesztők közé emeltük magunkat, amit a hatalom olyan hálásan köszön, hogy arra már szó sincs. Ha valaki meg is merészelne próbálkozni a mítosztöréssel, netalántán egy ellenmítoszt indítana el, azt gyorsan lehülyézik, igyekeznek a kezdeményezést eljelentékteleníteni, és ha más már nincs, akkor szemforgatva rámondani, hogy jó, jó, de ez pont az a kivétel, ami erősíti a szabályt! A mítoszaink pedig teszik a dolgukat, alakítják a gondolkodásunkat, valamint és nem utolsó sorban: hozzák a hasznot azoknak, akikről mi mindeközben azt gondolnánk, hogy az ellenségeink és inkább pusztítani szeretnénk őket, semmint hasznot hajtani nekik. Így válunk mi is afféle hasznos idiótákként az etatista berendezkedés fenntartóivá, a saját kicsiny kacsóinkkal építgetjük, és közben fújoljuk meg köpködjük, és várjuk a hófehér lovagot, aki egyszer, majd, valamikor talán megszabadít minket tőle. Holott a szabadulás itt van tőlünk karnyújtásnyira: a saját fejünkben.
De sajnos a tömegpszichózis ereje tudottan lenyomja az egyént, így marad minden a régiben, illetve változás csak idővel, a fejek kicserélődésével, apránként várható.
