Egy

A napokban bejárta a világot a hír, miszerint a Nanga Parbat hegycsúcs egyik alaptáborában terroristák mészároltak le közel tucatnyi hegymászót. Az ilyen hír már képes Magyarország határait is átlépni, és a hír mintegy mellékesen azt is tudatta velünk, hogy a szóban forgó hegyen éppen pont egy román expedíció is tartózkodik, történetesen egy, esetleg kettő, a neve alapján magyarnak tűnő mászóval a csapatban. Nem olyan nehéz rálelni az expedíció honlapjára, fészbúkjára, satöbbijére, így akit tényleg érdekel a dolog, vagy teszem fel az általa űzött hivatás miatt érdekelnie kéne az bőven informálódhat. Az egyik mászót például úgy hívják, hogy T. Zsolt, ahol azt is tudni, hogy a "T" az a "Török" rövidítése, ha éppen rövidíteni akarnánk, de ha ezt történetesen nem tudnánk, akkor már pusztán a "Zsolt" keresztnév alapján is minimum gyanús, hogy ez a mászó magyar.

No, ennyi már elég is a honi sajtónak, hogy az expedícióból magyar-román (igen, így, ebben a sorrendben) expedíciót csináljon:

Sikerült elérni Mohammad Alit, a pakisztáni nyolcezres hegy meghódítására indult magyar-román expedíció helyi szervezőjét, aki elmondta, hogy két rendőr érkezett az alaptáborba.

Kicsit furcsa ugyan, hogy az expedíció a saját mindenféle oldalain, a közösségi médiában, de még a nevezett Török Zsolt személyes honlapján sem történik egyetlen szónyi említés sem arról, hogy ez a vállalkozás egy magyar-román, rosszabb esetben egy román-magyar expedíció lenne, sőt, valójában egyetlen kukk sem esik arról, hogy itten, ebben a képletben bármilyen formában jelen lenne a "magyar", mint változó. Tessék megnézni a fészbúkot:

Expeditia alpina integral romaneasca pe Nanga Parbat - 2013

Igen, fejet hajtok, ezt a 444.hu igényes és feltörekvő gárdája teljes joggal fordította úgy, hogy "magyar-román expedíció". Összefoglalva: T. Zsolt neve magyarnak tűnik, tehát magyar, és ha csinál valamit, azt magyarok csinálják, büszküljünk.  

Kettő

Kis, lokális színeske, amelyik bejárta a honi médiát, mert a kontrolcé-kontrolvé újságszerkesztés manapság szinte elvárás, lassan már tanszéke lesz a kopipésztnek a kommunikációra szakosodott egyetemeken. Kis lokális színeske eljutott a 444.hu-hoz is, le is hozták menten, idézem:

A 21 éves, román férfi egy szentmisén lopott ki tizenegyezer forintot egy 71 éves nyugdíjas ridiküljéből. A kiérkező rendőrök a sekrestyébe kísérték a férfit, akinek a zsebéből előkerült a lopott pénz. A tolvaj megütötte és megrúgta a rendőrt.

Idejönnek ezek a kibaszott oláhok és lerabolnak minket az isten masszív tisztelése alatt, most mondják meg! Persze itt is lehet kattintani, ha valakit némi kibaszott részletek is érdekelnének, és egy darab kattintás után már világossá is válik, hogy ezt a szőröstalpút úgy hívják, hogy R. Zoltán. Ősi román név, Romániában különösen népszerű a nagy román honalapító, Decebal Zoltán után. Összefoglalva: R. Zoltán neve románnak tűnik, tehát román, és ha csinál valamit, azt a románok csinálták, büszküljenek ők. 

Három

A magyar név megint szép lesz, mint akármely mosóporé. 

Négy

Mindkét kopipésztet ugyanaz a szerző jegyzi: akiraly. Megjegyzem, ennek semmi jelentősége nincs, mosópor-mosópor, egyformán habzik mind.

Vicces lenne, ha nem lenne annyira szomorú, mit szomorú, elkeserítő, kiábrándító, és még vagy féltucat szinonima ez a szárszói izé, illetve az utóélete. Vicces, hogy nálunk és talán kerekebb úgy, hogy nálunk a baloldalon (plusz liberális, mert ezek ugye nálunk kéz a kézben) mekkora hullámokat bír vetni egy vízbe bele nem dobott kő. Szárszón ugyan az ég egy adta világon semmi sem történt, de ettől még születnek róla a mindenféle írások, az írásokra válaszoló olvasói levelek, jegyzé Farkasházy Tivadar, az írásokról és a levelekről szóló írások, és mibe, hogy idővel ezt valaki (talán pont Farkasházy) kiadja könyv formájában is, amiről újfent lehet publicisztikákat írni, és így tovább.

Legyen világosság!, mondta az úr, és hát, tudom, hogy ez eléggé vitatott, de állítólag lett is. Mindegy, most nem a kreacionista ostobaságokat ostoba módon csesztetőket akarom ostoba módon csesztetni, inkább csak utalni szeretnék arra, hogy ez a modus operandi, ez a "legyen!" milyen régi és mennyire a szívünkhöz nőtt.

Legyen!, mondjuk és miközben szidjuk az ostoba kreacionistákat mi magunk is elhisszük, hogy lesz, mert mi azt mondtuk, hogy legyen!. Legyen újra nagy Magyarország, és elhittük, hogy pusztán a mondástól lesz. Legyen kommunizmus, és elhittük, hogy pusztán a mondástól lesz. Legyen liberális demokrácia, és elhittük, hogy pusztán a mondástól lesz. Pusztán a mondástól, tehát a mondás a legfontosabb, és ebből következően aki nem mondja, vagy nem elég lelkesen mondja az nem is akarja, hogy legyen, illetve pont azt akarja, hogy ne legyen. Hogy ne legyen világosság. Áruló? Meg kell kövezni? Ja. Lásd még: extra ecclesiam...

Pedig még népmesénk is van arról, hogy a "legyen!" imperatívusza helyett mennyivel célravezetőbbek a kerülőutak. A szerencsétlenkedő szegény családnak sem azt mondják a mesében, hogy kelj fel idejében és dolgozz többet, hanem azt, hogy hallgasd meg a hajnali madár énekét. Sokszor még ennyi sem kell, van az úgy, hogy csupán az idő telése is elhozza a változást, csak türelmesnek kell lenni.

Kovászos. De olyan, amit kitettek lelkesen egy déli ablakba és egy kicsit ottfelejtődött. Nem sokat, mondjuk olyan két-három évecskét. Guszta. Vodkával elmegy. Sok-sok vodkával. Bár, sok-sok vodkával akármi elmegy. Még ez a kis, magyar uborkaszezon is.

Leszögezés: ez a poszt nem arról szól, hogy jajj-jajj, elanyagiasult világ, mindenki csak zabál és milyen jó is lenne visszavonulni az Őrségbe néhány szexi kecskével ahol bogyók és gyökerek gyűjtögetésével élhetnénk a konzumidióta világból kicibált életünket. Én a fogyasztói társadalommal egészen jól ellennék, nincsenek különösebb elvi kifogásaim ellene, már ugye amikor működik. És ahol működik. Nem nagyon szeretnék beleesni abba a hibába se, hogy túláltalánosítom a személyes és emiatt egyáltalán nem reprezentatív megfigyeléseimet, nem arról beszélek tehát, hogy minden rossz, hanem csak arról, hogy mintha az utóbbi években egyre sűrűbben futnék bele kisebb-nagyobb anomáliákba. Ezek egy része a pillanatnyi bosszúságon túl kifejezetten szórakoztató és szerintem akkor is hordoz némi tanulságot, ha az általánosítástól az említettek miatt célszerű tartózkodnunk. Szóval semmi nagy löttyös megmondás, csak apró, egészen apró és tényleg elenyésző jelentőségű tapasztalások jönnek.

Leszögezés2: hosszú, és lényegét illetően érdektelen. Nem kell elolvasni, én szóltam.

Rien, mondja TGM a szintén hárombetűsben, riennöváplü, kontráz rá az ELTE, majd hogy kellően abszurd legyen az abszurd folytatja a Corvinus: fetvoázső. És akkor még szörnyűlködjünk egy kicsit azon is, hogy Klinghammernek nincs olyan izéje, impakt faktora, amely helyzet mindenképpen szükségszerűvé tesz minimum egy ruzsenoárt. Rien, mondja TGM, és azt hiszi, hogy érti, nincsen Klinghammernek impaktja, mondja az értelmiségi, és ő is azt hiszi, hogy érti. Nos, lehet, hogy impakt faktorja az tényleg nincs neki, viszont van valami egyebe, jelesül hatalma, és az értelmiségi elit leginkább azt nem érti, hogy a hatalom az olyan, hogy az mindent visz. A ruzsenoárt, a fetvoázsőt, a riennöváplűt, de még az impakt faktort is. Alkalomadtán még az értelmiségi elitet is. 

Tisztiszolgák beszélgetnek egy másik, korábbi dzsentrivilágban:
-Te, ez az én kapitányom kiégett egy alak lett, a minap azt mondta, hogy ő biza már a baszást is unja.
-Á, ilyent az én őrnagyom is mondogat néha, de én tudom, hogy hazudik. Ha tényleg unná, akkor azt is velünk csináltatná.

A dzsentrivilágnak (ennek az újnak, a régiben szerencsére nem éltem) az egyik jelentős aspektusa pont ez a "csináltatás". Például elég jól látni, hogy az erkölcsi normák mifelénk leginkább csak afféle tanácsok, bár időnként még ez sem igaz, mert a tanács legalább egy többé-kevésbé konkrét valami, tedd ezt és ez fog történni, ezzel szemben a döntéseink zömében még csak addig a felismerésig sem nagyon jutunk el, hogy annak lennének, lehetnének akár morális aspektusai is, szóval mifelénk az erkölcsi normák inkább olyanok, mint valamiféle megfoghatatlan, körülírhatatlan sóvárgás tárgya, ülünk a nagy századeleji szplínben és felsóhajtunk, hogy ajjaj, ha lenne itt morál, akkor! És mivel van ez a "csináltatás", mint mánia rögtön ki is találjuk, hogy no, akkor oktassunk a gyerekeinknek erkölcsöt! A gyerekek persze nem hülyék, igen hamar leveszik, hogy ha a felnőttek velük akarnak csináltatni valamit, akkor az azért van, mert ők unják. És valóban, persze ez valahol érthető is, hiszen ki ne unná a morálról való töprengést akkor, amikor pont lopni megy. Lopni pedig sokan és sokféleképpen mennek, a cigány és a mezei talpas csóringer kevésbé, míg a relatív jómódú, felső-középosztálybeli polgár szofisztikáltabban, de ha tényleg nem unnánk és nem lőcsölnénk rá az ártatlan kisdedeinkre a moralitás terhét, hanem beszélgetnénk minderről, akkor kiderülhetne, hogy a parancs akár szofisztikált akár együgyű megszegése bizony az, ami: az erkölcsi normák íves leszarása. 

Mi, felnőttek halálosan unjuk a moralizálást, meg különben is, drága időt és energiát vonna el az "egyrészt-másrészt"-től, így mit teszünk? A saját problémáink megoldása helyett elkezdjük szokás szerint baszogatni azt, aki gyengébb nálunk, aki képtelen arra, hogy az akaratát velünk szemben érvényesítse, azaz nekifogunk erkölcsöt tanítani a pulyáinknak. 

Hisztérikus egy állat, csak a gond van vele, alig alkalmas bármiféle komplexebb felhasználásra, ez így nem mehet tovább, megoldást kell találni. Az alapprobléma az, hogy sok van belőle. Illetve ez relatív, nem is igazán sok, hanem pont ott, ahol van, ott van belőle sok. Ha nem pont ott lenne, ahol, akkor nem is lenne semmi baj, illetve mégis, mert akkor valahol máshol lenne, és így nem ott lenne vele a baj, hanem amott. Például ha az egyetemen van, akkor az ember, mint olyan már pusztán a mennyiségével is csak a gondot, a bajt, a problémát okozza, ahogyan erre örök kedvencem, Laczkovich tanárúr is volt szíves rámutatni:

(Töprengtem egy keveset a címen, nem azon, hogy mi legyen, hanem inkább azon, hogy maradhat-e ez, amit még pénteken adtam neki, amikor még nem volt hír, hogy fél Európát elmossa az ár. Persze jobb lett volna még pénteken megírni, de nem jött össze mert egy kicsit belénk csapott a villám és a hétvége ráment a műszaki cikkeink kikukázására, a menthetők mentésére, valamint az infokommunikációs hálózatunk szinte teljes újraépítésére, kezdve az adsl-modemtől, végezve az egérrel. Na, mindegy, úgyse valószínű, hogy csehek, osztrákok, németek olvasnák ezt a blogot, mondjuk magyarok se, így végső soron mivel szinte már csak saját magamnak írom ezért marad a cím, ha mégis félreérteném akkor majd jól leosztom saját magam.)

Most éppen Schilling Árpádon röhögök. Hozzáteszem rögtön: nem valami felszabadult ez a röhögés, sokkal inkább az a vállvonogatós, amikor már nem marad más, mint vagy sírni, vagy röhögni, és akkor már inkább vagy. Szóval itt ez az ember, pár éve még érdeklődve figyeltem rá, mondogatott valamiket, illetve pontosabban: úgy tűnt, mint aki mondani szeretne valamit, de még az ő fejében sem állt össze kerek egésszé, hogy mit is, ezért a "mondogatott"; szóval mondogatott valamiket és én igyekeztem figyelni rá, hátha van mondanivalója és hátha összejön, hogy egyszer csak el is bírja mondani. Idővel aztán kénytelen lettem a hazai közgondolkodás rákfenéjét nála is észrevenni, jelesül azt, hogy mintha lenne ugyan valami a fejében, de valamiért képtelen azt összeérlelni egy elmondható, vállalható, képviselhető koherens egésszé. És persze ennek a folyománya is menetrend szerint bekövetkezett: nagy, löttyös indulat + végig nem gondolt gondolatok = egyre durvább hülyeségek beszélése.