Én elmentem a vásárba fél pénzzel...

A felejtésre játszanak. Arra, hogy 2014-ben az Orbánba belebolondult véleményvezérek unszolására szavazni elmenő honfitársaink ne arra adják a voksukat, amit a tisztelt balliberálisék eddig teljesítettek, hanem az illúzióikra. Nyilván, ez önmagában véve nem is lenne probléma, hiszen választáskor jellemzően illúziót veszünk, tehát nem a ténnyel lenne nekem gondom, hanem az önbecsapás mértékével. Nehéz ezt elfogadni. Érteni értem, illetve érteni vélem, nem ezzel van a gond, hanem a ráció-emóció konverzióval. Hogyan képes még sok okos, értelmes ember is annyira belebolondulni a monomániáiba, hogy a vágyvezérelte gondolkodás elől nem hogy elugrani, de még csak félrehúzódni se bírjon? Hogyan tud egy általam roppant okosnak, értelmesnek megismert ember instant beleszeretni egy Árok Kornélba (vagy Kónya Péter, franc se jegyzi meg ezeket)? Mi járhat a fejében, miért hiszi azt, hogy az erőszakszervezetek dolgozóinak a jogaiért érdekes performanszokkal és nem túl eredeti nevű és logójú szakszervezettel harcba indulókkal neki komolyan lennének komoly közös ügyeik? Jó, álkérdés, mert tudom a választ, elmondta, hogy ő azért szopja cuppogva ezeknek a fess katonaembereknek a faszát, mert ezek fess katonaemberek és ők majd bucira pofozzák a nácikat. Ez az ő mein kampf-ja, és ha még egy rendkívül értelmes ember is képes egy ennyire értelmetlen monomániába belehülyülni, akkor mit várjunk az átlagtól? Erre játszik most a ballib. Arra, hogy felejtünk és arra, hogy a vágyvezérelte gondolkodás elől úgysem fogunk tudni üzembiztosan elugrani.  

Nem értettem mi a fene történhetett, itt egy évtizedek óta bejáratott idióta forgatókönyv, ami semmire se jó, és akkor pont most ne ragaszkodnánk hozzá, amikor tökig a diktatúrában? Nos, lehet megnyugodni, ragaszkodunk. Kedves olvasó, döbbenetes újsággal szolgálhatok: úgysem fogják elhinni, de az Egyesült Államok elítéli a Horthy-szobor avatását! Így megy ez. Elítéli, ami leginkább mire jó? Hogy odabasszon egy csomó ember igazságosság-érzetének, és még inkább oda kívánja ezt a nyugati kultúrkört, ahol az emberek szinte mindegyike a létezése során csak egyszer fordul elő.

Nem bízunk egymásban, nem bízunk az intézményeinkben, miközben egy olyan rendszertől várnánk el, hogy jól működjön nálunk amelyik nagyon erősen alapoz a bizalomra és miközben minden bajunk instant megoldását az intézményeinktől várjuk el. Szakadtam szét a röhögéstől, amikor azt láttam, hogy még a drogkereskedő is nyilvánvalóan állami feladatnak tudja csak elképzelni a beetetéshez szükséges kommunikációs kampányt.

Ehhez kellene egy erős kampány ezekben az országokban, ami nyilván állami feladat lenne, megismertetni az agrárgazdaság egyik vezető termékének titulált pálinkát.

Nyilvánvalóan. És ez így megy ebben az országban, kicsiben és nagyban egyaránt, várjuk az életünk jobbrafordulását, de azt, amitől bekövetkezhetne elutasítjuk. Azzal vagyunk, hogy bizalmatlannak lenni jobb, mint bízni, mert előbbiből nem származhat kárunk, míg utóbbiból nagyon is. Arról szeretnék most pár szót írni, hogy ez miért súlyos tévedés, hogy miért is baszunk rá a bizalmatlanságra is, hosszabbacska távon.

„Náci!” – mondta egy bácsi, „zsidó!” – válaszolta egy másik bácsi, majd ezt elismételték néhányszor.

Biztató, hogy apránként kezdenek a dolgok a helyükre kerülni. Néhány száz furcsa ember furcsa dolgokat csinál egy európai nagyváros egyik terén, és ez úgy komolyabban senkit sem érdekel. Értékén van kezelve az esemény, (félig)szabadtéri vígjáték november elején, sál, sapka, kesztyű legyen nálatok, jó mulatást mindenkinek!

"Úgy érted meg akarsz halni?
Igen.
Ilyet nem szabad mondani.
Akkor is ilyeneket mondok.
Ne mondj ilyeneket. Nem jó dolog ilyeneket mondani.
Nem tehetek róla.
Tudom. De meg kell próbálnod.
Hogyan csináljam?
Nem tudom."
Cormac McCarthy 

Divatja van a nagy okkereséseknek, mi hát akkor a probléma, teszi fel a nagy, általános kérdést hivatásos és amatőr, és persze a szakmai igényessége vagy a kognitív disszonancia ereje dönti el, hogy milyen választ ad a kérdésre, már ha egyáltalán ad. Amúgy elég régi sport ez, én még emlékszem olyan játékosokra, akik mintha játszani is tudták volna, de ezt most ne forszérozzuk, inkább nézzük meg azt, hogy mire jutottak azok, akik talán egy picivel több munkát raktak a megértésbe, mint. Erre:

Ha feltevéseinknek megfelelően igazolódik, hogy az állam működési zavarai jórészt a társadalom működésmódjából következik, úgy a mindenkori államhatalom számára – egy drámai válság okozta „megtisztulás”, azaz kényszerpályaváltás hiányában – a kis lépések politikája marad az egyetlen javítási lehetőség. Még akkor is, ha a hosszabb távon összegződő kis javítások politikájának is vannak veszélyei. Ha ugyanis az inkrementális változás túl lassú, úgy nincs, ami a jelenlegi negatív folyamatok felgyorsulását, végső fokon az ország fenyegető leszakadását megállítaná. 

A kis lépések politikája. De hát ezt én ismerem kicsiben! Úgy járódtam én is, ahogyan a társadalom, belém tolatott mindenféle struktúraváltás, amitől lett egy csomó működési zavarom. Engem gyerekként még azzal indítottak útnak, hogy atyáink bölcsességéből élünk, de ez sajnos még az érettségiig sem tartott ki, ugyanis apránként rá kellett döbbennem, hogy annak a bizonyos bölcsességnek már évtizedek óta le volt járva a szavatossága. Nem kicsit, nagyon. El voltam veszve és úgy istenigazából még ma sem találtam meg magam. Generációs probléma volt ez, no meg arról is szólt aminek ma már a nevét is tudom: mobilitás, átjárható társadalom. Az volt, hogy adódott ugyan egy csapásocska erre az átjárásra, de az útravalónak kapott bölcsességet már az első lépés után el kellett dobni. Mi maradt? A kis lépések politikája.

Kicsiben ugyanaz, amit okos emberek nagyban az országnak javasolnak. Arra gondoltam, hogy talán nem minden haszon nélküli, ha írok pár sort arról, hogy hogyan szteppelgettem én aprókat, egyet előre, kettőt hátra, hülye egy koreográfia, de hát ez jutott.

Azért, mert van rá igény. Most turistautat, de a napokban olvastam, hogy az építészet területén is. Ez van, ehhez nem tudok mit szólni, legyen ez azok problémája, akik megválasztották. Ha a jobboldali emberkéket és a jobboldali értelmiségi elitet nem zavarja az, hogy hülyének nézik őket, fogalmatlan idiótáknak, akik képtelenek önállóan értékítéleteket alkotni, akkor mutasson nekik irányt Orbán, furcsa gusztus, de hát ha ilyen a jobboldaliak gusztusa hát ilyen, ne disputáljuk.

Van itt ez az Orbán-epigon, akit ahányszor meglátok mindig a Macskajaj jut az eszembe. Nem tökéletes az analógia, mert abban a filmben az utánzásnak legalább van egy olyan, amilyen, de mégiscsak bája, lehet, de legalábbis nekem sikerült mosolyognom azon, ahogyan a szerényebb adottságú közegben megpróbálják a nagyvilági figurákat hozni inkább szánni valóan esetlen emberkék. Gyurcsány is ugyanez körülbelül, mínusz báj. Szóval Gyurcsány Orbán szeretne lenni és azt hiszi, hogy ehhez bőven elég, ha ő is pont ugyanannyira akarnok és erkölcsi skrupulusoktól mentes, mint a másolandó személy. Úgy néz ki ő, mint Dadan, amikor játssza a nagymenőt, jobban mondva a nagymenő valamiféle akár bájosnak is mondható balkáni paródiáját, hiszen ugyanúgy áll ő is ahogyan Dadan: nem teljesen eszköztelen, hiszen akarnokságban és civil értelemben vett skrupulusmentességben Orbán szintjén áll, de politikai tehetsége pont annyira elég, hogy egyszer, egy kegyelmi pillanatban eljátssza a pünkösdi király nem túl fennkölt, de annál viccesebb szerepét.

A recept: végy tíz deka párizsit és két zsömlét, add egy lehetőleg több generációsan is kiváló agitprop káder kezébe, és magyarázd el neki a dresszírozás nem túl összetett metodikáját: ha a sajtómunkás legyárt egy jó toposzt akkor füttyent, behív lábhoz, buksit megsimogat, öt deka párizsit plusz egy zsemlét odadob és biztatóan felmutatja a maradékot. Pici korbács is kell, de azt mostanság nem nagyon érdemes suhogtatni, éppen csak annyira, hogy azok a bizonyos háromperhármas reflexek ne kopjanak ki teljesen a kultúránkból. Ha ez megvan, akkor helyezz el pár másik agitprop kádert olyan, függetlennek látszó helyekre, amelyekkel szemben ma még esetleg akad némi közbizalom és add nekik feladatául azt, hogy érje el, miszerint ezek a függetlennek tűnő véleményátjátszó-állomások a sajtómunkásokkal legyártatott toposzokat terjesszék. Tuti recept, hiszen egy idő után a dolog önjáróvá válik, a függetlennek látszó helyek is elkezdik gyártani a toposzokat, amelyeket a sajtómunkások lelkesen átvesznek, olyan ez, mint a hadiipar, ha úgy komolyabban beindul: bárki gyártson bármit is az a végén úgyis olyasmi lesz, ami a frontra kell.

Európai felügyelet! Vagyis egy idegen bankárbizottság, amelyik átveszi a mi pénzügypolitikánk irányítását, szabályozza a jövedelmeinket, felügyeli az adóztatást és kiadási korlátokat szab meg nekünk úgy, ahogyan a kedvük tartja. Más szóval az ország rabságban tartása, de nem ám egy fegyverrel hősiesen megvívott harc után, hanem olyan szégyenteljes módon, ahogyan egy eszét vesztett tékozlót kaparintanak meg az uzsorásai, hogy megalázó módon az utolsó filléreket is kisajtolják belőle.  

Nem leszünk gyarmat. Sem vörös, sem kék, sem balassa. A fentieket amúgy egy matematikus mondta, tudós ember, egyetemi tanár, akadémikus, egy liberális közszereplő, aki mindezeken túl még két egyéb szörnyűséget is elkövetett: ábrázoló geometriát oktatott és politikusnak állt. Hogy kicsoda ő? Hogy nem ismeritek? Hohó! Igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan. Bámulatosan tudja változtatni az alakját. Persze a mesének pont az a lényege, hogy de, mindenki ismeri, és ez okozza a katarzist is, lám, ez a huncut már megint megpróbálta magát álcázni, de mi okosak vagyunk ám, átláttunk a szitán! A fent idézett gondolat szülőjét is ismerjük, politikus ő, ezt már ránézésre tudjuk róla, legfeljebb a nevét nem tudjuk, de hát most őszintén, az éppen aktuális vidékfejlesztési miniszter neve se szokott beugrani az embereknek olyan könnyedén, kivéve, ha Torgyán. Lássuk, ki tehát ez a misztikus politikus, nem, nem Torgyánra gondoltam, hanem a fenti idézet forrására.