Prédikálják, hogy zöld az isten és közben nem a Fradira gondolnak. Ökopárt, ökopolisz, ökoblabla, zöld költségvetés, pusztuljon, aki ferdén mer nézni egy pocsolyára, mert abban a fenntartható blabla szempontjából elengedhetetlen fontosságú nyüzügék élnek, védjük meg!

Zöld az isten, és mi hirdetjük az ő zöld igéjét. Szeánszokat szervezünk, áldozatokat mutatunk be, lám, mi annyira környezettudatosak vagyunk, hogy itt és most ezt az undorító pillepalackot - tádámm!!! fanfárok!!! - demonstratívan beledobjuk a szelektív gyűjtőbe! 

Zöld az isten, és mi vagyunk az ő apostolai. Mi hirdetjük az igéjét, mi mondjuk meg a többi embernek, hogy hogyan kell nekik élniük úgy, hogy az a zöld istennek tetsző élet legyen. Zölden és környezettudatosan kell élniük, jóhogy.

És akkor lássuk, hogy mit is csinálunk mi, az apostolok. Toyota terepjáróval csapatjuk Zuglóban. Víz, bor, prédikálás. Nyilván, azt a terepjárót aranyos kis mókuskák hajtják mókuskerékben, fél marék mogyoróval elmegy száz kilométert, és a károsanyag-kibocsájtása is mókusszarnyi. Csak szépen, bátran, hitelesen, ahogyan az a zöld istennek tetsző.

Egy kis debugging, bár lehet, hogy inkább reverse engineering, mindegy, a lényeg, hogy van valami, aminek a működésébe valakik be szerettek volna avatkozni, írtak erre egy programot, lefuttatták és azt tapasztalták, hogy nagyon nem működik a dolog. Hol a hiba? A lefuttatott programban? Vagy a hiba abból ered, hogy a kód írói nem igazán értik annak a rendszernek a működését, amelyikbe be szerettek volna avatkozni? Vagy inkább "és"? 

A tény az tény, és a tény az, hogy nem működött. Eléggé csúfosan nem működött. Ilyenkor a józan ész és a szokás is azt diktálná, hogy nekilássunk megkeresni a hibát, mert ha nem ezt tesszük, akkor sanszos, hogy a következő alkalmakkor is hasonló eredményre jutunk. Persze azért itt is van egy premissza, jelesül az, hogy fontos-e nekünk, a cselekvőknek, a program megíróinak, a beavatkozóknak az, hogy a dolog működjön is, vagy ez sokadlagos szempont, amivel szemben a lényeg csupán annyi, hogy mi ezt kedvünkre és saját szórakoztatásunkra csinálhassuk. Erre a végén még visszatérek, most tegyük fel, hogy fontos.

Miről is lenne szó konkrétan?

Tegnap kiment az utcára néhány tucat ember. Pedagógusok, akikhez csatlakoztak még mások is, hellyel-közzel tán még diákok is. Demonstrálásból kifolyólag mentek ki az utcára. A hírek szerint egy Lázár Júlia nevű ex-pedagógus volt a főkezdeményező, ő a Hálózat a Tanszabadságért nevű, tudtommal informális egyesület tagja. Elmondása szerint őt a Hálózat a Tanszabadságért felhatalmazta arra, hogy megalakítsa a Hívatlanul nevű titkos csoportot, amit meg is tett, ha jól értem a nyilatkozatát akkor azzal, hogy létrehozott egy titkos fészbúk csoportot, melynek, idézem: "meghívott tagjainak száma ebben a pillanatban 4981". Ez a csoport egy szeptemberi plenáris ülésen hálózattá alakult, azzal a céllal, hogy: "tájékoztassunk, tiltakozzunk, összefogjunk és cselekedjünk, elsősorban a közoktatás ügyeivel kapcsolatban". No, tehát ebből lett az, hogy tegnap kiment az utcára tiltakozni az a pártucat ember. Ezzel eddig semmi baj, sőt. Alakuljon, hálózatosodjon, tiltakozzon, fogjon össze, cselekedjen, mert ha lesz ebben az országban valamiféle apró változás a közös dolgaink vitelét illetően, akkor az leginkább attól várható, ha alakulnak, hálózatosodnak, tiltakoznak, összefognak és cselekednek.

Kiment tehát az utcára tegnap néhány tucat ember és tiltakozott. Hírét vette ennek Hoffmann Rózsa is és kapásból azt reagálta, hogy: "nem tudom, mi ellen irányul". Hoffmann Rózsa nem tudja, hogy mi ellen irányul, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy más se nagyon tudja. Többek között én sem. Ez a nagyobbik baj.  Az, hogy elfelejtettek minket, engem tájékoztatni, így szégyen, de nem az én szégyenem, hogy most, ebben a kérdésben közös platformra  kényszerítődtem Hoffmann Rózsával. Nem örülök a dolognak egyáltalán. 

Tökéletes történet. Juhász Péter, a neoballib frissen castingolt csúcsarca tudomást szerez arról, hogy a budapesti romaholokauszt-emlékműre valakik ráfújták, hogy "Szarunk a holokausztra!". Mit lép erre? Kiírja a fészbúkjára, hogy:

"Meggyőződésem, hogy vannak ügyek, amelyekben közös kiállást kell mutatnia a politikai ellenfeleknek. Megkértem Rogán Antalt, hogy menjünk együtt. Ellenfelei leszünk egymásnak ebben a választókerületben, de fontosnak tartom, hogy megmutassuk, vannak ügyek, amelyekben nem számít a pártszimpátia, vannak dolgok, amit minden normális ember elítél"

Mit válaszol erre a megszólított? Azt, hogy őt a ferencvárosi önkormányzat arról tájékoztatta, hogy már lemosták a feliratot, így nincsen szükség közös takarító akcióra. Ez így, ahogy van egy szép, kerek, mondhatni tökéletes történet.

És ez a történet így működik évtizedek óta. Van egy réteg, amelyiknek a holokauszt-emlékezetkultúra csak arra jó, hogy időnként felháborodhasson és kampányszerűen kinyilváníthassa, hogy ő az, akinek ebben az ügyben "ki kell állnia". Neki ugyanis valójában ez a fontos, az, hogy magát eladja, tehát neki az érdeke is az lesz, hogy mindig legyen valami, amin fel lehet háborodni. 

Juhász Péter holokauszt-bohóc ráadásul még eléggé ostobácska is, vagy csak a kedves népét nézi súlyosan fogyatékosnak, olyanoknak, akik nem bírják még ezt a teljesen nyilvánvaló bepróbálkozást sem átlátni. Hát persze, mondja teljes joggal Rogán, majd pont hülye leszek kampányolni neked, szállítani a sajtónyilvánosságot, aham, tollas a hátam?

Helyette megadta a lehető legfrappánsabb választ, amit el lehet képzelni, és ami mellé felelős, a problémát a maga teljességében átérző állampolgárként minden további nélkül oda lehet állni: mi nem kiállást mutatunk fel, ha szart találunk, hanem eltakarítjuk.

Amit teljesen egyértelműen megtehetett volna maga Juhász Péter is, ha akar, hiszen nem kell hozzá semmi más, csak egy darab rongy és némi tisztítószer, de Juhász Péter nem ezt tette. Hanem azt, amit a balliberális oldalon eltanult: a problémát nem megoldani kell, hanem hasznot húzni belőle. Hogy égne le a pofájukról a bőr. 

Kezdjük rögtön azzal, hogy elnézést kérek a ballibtől, a Vas megyei helyőrség állományától külön is. Picit mérges voltam emiatt a kokó-ügy miatt, de néhány nap és egy kis mélyebb belegondolás után rá kellett jönnöm, hogy valójában nem is rájuk vagyok mérges, hanem magamra, amiért még mindig meg tudnak lepni, egyrészt. Másrészt pedig amint az várható volt felsejlett az, ami erősen gyanítható volt, hogy nem mások ők, mint eszközök. Nem, ne okostelefonra gondoljon a kedves olvasó, hanem mondjuk trágyavillára. Most őszintén, ha a fidesz őket használva eszközül ganézza ki a saját almát és közben persze szokás szerint fröccsen a matéria, akkor kire értelmes dolog haragudni? A villára? Vagy aki fogja a villa nyelét? Esetleg azokra, akik ide juttatták mára a balliberális oldalt, hogy boldog-boldogtalan eszközül használja őket bármihez? Talán, bár értelme ennek sincs sok, de az biztos, hogy ésszel, saját akarattal, belátási képességgel nem rendelkező eszközökre nincs miért haragudni. 

Lássuk akkor ezt a kampánybuszt. Volt ez a kis bajai intermezzo, amit szerencsésebb értékszerkezetű országban néhány szóval el lehetne intézni. Ahol az igazságosság, mint érték alap, ott mindösszesen csak annyit kéne mondani, hogy nem csalunk. Ennyit. Nincs egyrészt-másrészt, nincs bezzeg, nincs mellébeszélés, csak az egyértelmű üzenet: csalni nem szabad. Ennyi többnyire elég is szokott lenni, a csaló persze még bepróbálkozik némi elkeseredett utóvédharcokkal, de ettől csak még rosszabb lesz neki, a dolgok pedig szépen a helyükre kerülnek.

A mi problémánk sajnos abból ered, hogy az igazságosságot mint értéket mi egy kicsit máshogyan képzeljük el. Úgy kicsiben mint nagyban.

Minden hatalom eltanulta a kutyáktól a módit: aki a legmagasabban bírja oldalba pisálni a fát azé a terület. Fogja hát az alfahím a kulacsot, és elindul. Iszik, jelöl, iszik, jelöl és ha valaki megkérdőjelezné a jogát minderre, vagy történetesen pont az egész értelmét akkor vicsorog egyet. Felülpisálja a másik erős hím szimbólumait, és itt most nem fogok Tormay Cécilről, Wass Albertről vagy Attiláról, a hunok királyáról beszélni, de még Károlyi Mihályról vagy Münnich Ferencről sem, hanem szomszédolunk egy picit és beszélek inkább Kolozsvárról, az ő "új" repülőteréről, valamint ha már új, akkor annak az új nevéről, mert igen, ők is eltanulták. Kolozsvár "új" repülőterének ki nem találnák milyen frappáns, meglepően leleményes névadót kerítettek: Avram Iancu-t.

Marika drága, dolgoznék én, de hát ki adna nekem munkát? Pedig bármit elvállalnék, na jó, ezt csak úgy mondom, mert bármit azért nem, közmunkát azt semmiképp, hát cigány vagyok én, a kutyaúristenit neki? Kétnaponta mennem kell dialízisre, négy órát ülök ott, van ám nekem egy csomó barátom, de mindegyik azt mondta, hogy ne haragudj, öregem, de a piac, az piac, kemény világ van ránk mostanság, adnánk mi neked munkát, nettó százezret is hazavihetnél, de azért sajnos hajtani kell. Ez van, Marikám drága, piac van, meg kell érteni, vége már az ilyen sógor-koma világnak, tudom én, jól tudom, hogy ha a barátaim nekem adnának állást akkor a piac megbüntetné őket, tönkre is mehetnének, hát akarok én rosszat a barátaimnak, Marikám, ugye, hogy nem.

A locsogás most arról folyik, hogy ezek a bides kézivezér diktátorok bizonyos egyetemi képzéseknél eltörölnék azt az adminisztratív korlátot, mely szerint a diploma csak akkor adható ki, ha a tulajdonosa fel tud mutatni bizonyos számú és kritériumú nyelvvizsga-bizonyítványt. Ez biza nemzethalál lenne, mondja a locsogás, és miért? Ömlenek az érvek, lassan köldökig ér az argumentum, plusz/mínusz egy arasz. Persze új nincs bennük, nekem konkrétan a tökömön jön ki, annyit hallottam már őket, hogyaszongya: a nyelvtudás fontos, amiben konszenzus is lenne nálunk (konszenzus, nálunk, bármiben is, aham), meg különben is, Európa sutyerákjai vagyunk, alig beszélünk idegenül, ásványvíz, bazdmeg, szóval a régi lemez, újratöltve.

A bunkót úgy hívják, hogy Seres László. A Hírszerző nevű izé főszerkesztője volt, most a hvg online sereslászlója. Tudják, az a másik fajta, nem a tíz deka párizsis, hanem az, akire mást nem nagyon lehet mondani, mint azt, hogy: hasznos idióta. Ostoba kisegér, aki tényleg elhiszi magáról, hogy az elefánttal, sőt, elefántokkal!!! a hídon átkelve "mi dübörgünk". Képzelje el a kedves olvasó azt, hogy a vécékeféje önként és boldogan tunkolja le a szart és erre még rátarti is. Megvan? Na, akkor már Seres Lászlót se lesz nehéz elképzelni. 

Végigolvastam a legfrissebb megmondását, olvastam, olvastam és ha innék alkoholt akkor azt írnám, hogy közben háromszor is elmentem meghúzni a butykost, mert amiket olvastam ahhoz a tejeskávé nem elég, ahhoz pálinka kell, ha nem egyenesen heroin, na, mindegy, szóval olvasom, olvasom, dől elfelé bennem a bornyú és persze fogadkozom, hogy hagyni fogom a francba, szegény, szerencsétlen ballib, csóró szánni való belvárosi liberális, pont döglik megfelé, keserv keserv hátán, tizedelődni látszik az általa nyalható seggek száma, mondogatom magamban, hogy pusztuljon méltósággal, olyannal, ami neki van, ne baszogassunk egy haldoklót, erre tessék, odanyomja a végére azt a bornyúdöntő mondatot:

Akadjunk csak ki bátran a bunkók folyamatos, napi performanszain, botrányain. A valódi botrány mi vagyunk.

Így van, a valódi botrány mi vagyunk. Mi, egészen konkrétan én is, akik nem küldtük el már évtizeddel, évtizedekkel ezelőtt az ilyen Seres-féle bunkókat oda, ahová valóak. Ezek szerint rosszul gondoltam, nem szabad hallgatni, nem szabad a haldoklóval méltányosnak lenni, hagyni, hogy feldolgozza az elkerülhetetlen véget, hanem bátran ki kell akadni. Hát, legyen.

"Nem jó értelmiséginek lenni ebben a közegben."
Fehér Béla

"...ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot"
Esterházy Péter

Ezt a közeget az értelmiségiek is teremtették, tehát ezért a "nem jó lenni"-dologért talán saját részre is kiutalható lenne egy lófasz, persze tudjuk, ez is egy olyan Barabás-Krisztus dolog, hogy összességében hát persze, hogy nem jó lenni és abban is elég sokan egyetértenének velem, hogy erről az értelmiségi is tehet, de ha megkéretik a tömeg, hogy ugyan, suttogná már el azokat a bizonyos neveket is, akkor mire kellően erősre hangosodna a moraj úgyis csak orbángyurcsány lenne belőle. Arra jutnánk, hogy szegény-szegény értelmiségi nem tehet ám ő semmiről, ő olyan ártatlan, hogy ide még hasonlatot se érdemes keresnem, ő olyan, pont. A csúnya-csúnya pártpolitika, ők a hibásak, cukrosbácsiként elcsábították szegény értelmiségit, ráadásul minősített eset, hiszen felügyelete vagy gondozása alatt álló kiskorúról van szó. No, akkor nézzük azt a vajszínű árnyalatot.