Olvasgatom a pulyáinkról szóló legfrissebb tanulmánykötetet, a Magyar Ifjúság 2012 címűt. Olvasom, persze bizalmatlanul, mert hát ugye ezekkel szemben nekem bizalmatlannak kéne lennem, amit némileg megnehezít az, hogy akik engem erre a bizalmatlanságra felszólítanak azokban sem nagyon bízok, szóval újfent ott vagyok, ahol a part szakad, le kell írnom, hogy sajnos nekem ezekről a kérdésekről nem lehet egy többé-kevésbé tisztességes véleményem, pont a bizalmatlanság miatt. Ez egy súlyos csapdahelyzet. Tudom magamról, hogy nincs annyi tudásom, és persze nagyon nem mellékesen annyi ráfordítható erőforrásom sem, amire hagyatkozva magam nézhetnék a dolgok mélyére. Talán annyi még lenne, hogy ha magyarázzák és jól magyarázzák, akkor megértem, de ehhez meg kéne a bizalom, kéne bíznom abban, hogy aki nagyon jól érti és nekem elmagyarázza az ezt a munkát az elvárható tisztességgel végzi, és ez a bizalom sajnos eléggé megkopott mára. Ez a se tudás, se bizalom, ez a nagyon súlyos csapdahelyzet.

Szóval olvasgatom, bizalmatlanul, azzal a meggyőződéssel, hogy nekem erről nem lehet érdemi, tisztességes véleményem, ismétlem, nem lehet, és ha nem lehet, akkor mit tehetnék, ezt a nemlétező véleményemet rögtön meg is osztom önökkel. Így megy ez.

Beszéljünk a Jánosról. Állítólag ma szabadul. Állítólag, mert én nem nagyon követtem a sorsát, a szabadulásáról is az egyik ballib véleményembertől tudok. Nem fogják elhinni: elkezdte mosdatni. Én sem hittem volna el, ha más mondja. Nem, azért mégiscsak lehet a jóérzésnek, a tisztességnek, de ha másnak nem, akkor a rációnak egy olyan beépített korlátja, amelyik mint egy metróbeléptető tökönvágó kicsapódik az ember elé és fizikailag nem engedi. Állj, ezt már ne, Cuslágot ne mosdasd, tilos! Hát, naiv voltam, sajnos nincs korlát.

Nem tudom, feltűnt-e a kedves olvasónak, ha nem, akkor elmondanám, hogy 2010-ben volt nálunk egy aprócska-jelentéktelenke eseményecske. Egy választásnak nevezett, igazságosnak mondható eseményen a honi jobboldal pár fillér híján 70%-os többséget szerzett a parlamentben. Tudják, az az a hely, ahol ha eldöntik, hogy holnaptól önnek bugyirózsaszínre lakkozott cúgos cipőben kell járnia, akkor holnaptól önnek olyanban kell járnia. Persze igen nagy valószínűséggel nem fognak ilyent dönteni, illetve nem sűrűn, mert az ellent mondana a képviseleti demokrácia játékszabályainak, illetve abban az esetben mondana ellent, ha tudjuk, hogy az országban a bugyirózsaszínre lakkozott cúgos cipő kötelező viselése nem annyira preferált. Ha igen, akkor semmi baj nincs, és akkor sincs sok baj, ha erre a polgárok rábeszélhetőek. Ez a rábeszélés, ez az érdekes.

-Anya, basznak a kutyák!
-Ne nézz oda!!!
-De fááááj!!!
-Mondom: ne nézz oda!!!
-De anya, te azt hiszed, hogy ez egy vicc, olyan áthallásos vicc, ahol azon kéne nevetni, hogy a "basznak a kutyák" ezt is jelentheti és azt is, de itt most nem erről van szó, hanem engem tényleg basznak a kutyák és tényleg fáj!!!
-Aranyom, ezt én jobban tudom, ez egy vicc. Én is el szoktam mondani, egymillió ember hallgatja, igenis szerintem ez egy vicc, én legalábbis viccként mesélem, és az én dolgom ennyi, elmondom, aztán értsen belőle mindenki, amit akar. Szóval: ne nézz oda!!!
-De anya, engem tényleg basznak a kutyák és tényleg nagyon fáj!!! Te nem is foglalkozol az én problémámmal!!!
-Szörnyű, hogy ennyire uniformizáltan tudsz csak gondolkodni, de vedd végre tudomásul, hogy én bizonyos szint alatti dolgokkal nem foglalkozom! Ja, és ha nem fogod be rögtön a szád, úgy itt hagylak, hogy!!! 

Kavarog az egész vertikum. Persze még mindig nem kell semmit elkapkodni, Pató Pál úr népe hátradőlhet, hiszen a választásig még van vagy 7-8 hónap, ennyi idő alatt egy nő egy gyereket is kihord, ha picit belehúz, szóval ejj, ráérünk arra még, de azért némi körülnézés, némi tájékozódás lassan már időszerű. Sok stratégia már ennyin megdől, hová készülsz, Fodor Gáborka, megyek cseresznyét szedni, oké, de december van, jó, jó, tudom, tudom: sál, sapka, kesztyű. Az az óvatoska tudásocska kezd el most már szinte feltartóztathatatlanul beszivárogni a párt-szcéna aktorainak a fejébe, hogy 2014-től kis híján feleannyi parlamenti székecskén kell megosztozni, mint eddig, és egyes, hihetőnek tűnő becslések szerint ha ma lenne az a bizonyos nap, akkor a jobboldal elég jó eséllyel elvinné a helyek 75-80 százalékát, gyors fejszámolás, tehát 2014-től a balliberális seggecskéknek marad 40-50 székecske. Összesen. 

Az mszp pártlapja, tudják, az, amelyikben a firkász tíz deka párizsiért és két zsemléért szolgálja a párt ügyét észbe kapott a kegyúri intelem hatására és belehúzott. Nem nagy ügy, hagynám is a francba, tehát nem a jelentősége, hanem a szépsége miatt foglalkozom vele mégis. Most pillanatnyilag az van, hogy itt van ez a furcsa egzisztencia, a hajléktalan, tudják, az akinek a "demokratikus" ellenzék időről időre szereti lenyúzni a bőrét lobogónak. A diskurzus pillanatnyilag úgy néz ki, hogy az a bizonyos ellenzék egyrészt felmondja az unalomig ismert balliberális közhelygyűjteményt, másrészt lenácizza Tarlóst, aki hiába sorolja hosszú perceken át a saját álláspontját, abból csak annyit enged át a balliberális véleményszűrő, hogy zsidózott. Mellékszál, de megemlítem, hogy Magyarország időnkénti másik fővárosa, Bukarest is küzd hasonló problémákkal, csak ott most a négylábú hajléktalanokkal gyűlt meg a baj, a 60-65 ezer kóbor kutyával, illetve nem most gyűlt meg, régen meg van az már gyűlve, csak mostanra fakadt ki a gennyes seb, a múlt héten ugyanis néhány ilyen félvad kutya széttépett egy négyéves gyereket. Az egyik támadó kutyáról kiderítették, hogy az egy ilyen bocitekintetű állatvédő civil szervezeten keresztül jutott vissza a sintértelepről az utcára. De vissza Budapestre, tehát zajlik a politikai adok-kapok, és ugye ilyenkor jól jön egy kis közvéleményre hivatkozás, persze lehetőleg úgy tálalva, hogy az ne vegye el a kedvét Szanyinak a tíz deka párizsi kiutalásától.

Jelentem, a legények megszolgálták a parizert.

Egy süket kornak muzsikál egy süket ember — kétszáz évre elhallhatóan.

Mindent értek, csak a csodálkozást nem. Hol élünk? Milyen évet írunk, hogy ilyen megtörténhet? Csókolom, eddig hol tetszett elleni a művészúrnak? Befőttesüvegben? Ha csak úgy nem... Alföldi művészúrnak tisztelettel jelentem: még magasról nézvést megvolna az ország. 2013-at írunk, és az, hogy ilyen megtörténhet, sőt, ennél sokkal, de sokkal ilyenebbek is az azok számára, akik nem annyira magasról nézik még érthető is. Lehet érteni, ha az ember nem zárja be a fülét a hallásra. De Alföldi bezárja:

Előre hozott parlamenti választások a Kakukkfészken! Nálunk már ma kifejezésre juttathatja véleményét az ellenzék és a kormány munkájáról. Brutális következményei nem lesznek, de önök és mi is sokkal tisztábban fogunk látni – kellő számú szavazat esetén. Úgyhogy: szavazzon! A pártokra és a listavezetőkre is.

Történt nem is olyan régen, hogy Kövér László engem egy kicsit lekommunistázott. Lekommunistavezetőzött. Ezt én úgyszintén egy kicsit zokon vettem, mert tudtommal kommunista nem voltam (azért a bizonytalanság, mert nem teljesen világos előttem, hogy mit értett alatta, ki tudja, lehet, hogy azt, hogy az illető egy nagypofájú alak, és hát mit szépítgessem ennyi év távlatából...), de hogy vezető, pláne kommunista vezető, nos, az egészen biztosan nem voltam. Szóval kicsit morc lettem ettől a lekommunistázástól, mert azzal voltam, hogy talán élhetőbb lenne a világunk, ha pusztán azért, mert erről az élhetőségről eltérőek a vélekedéseink nem komcsiznák és nem náciznánk egymást. Kicsit morc lettem és mondtam Kövér Lászlóra ezért a komcsizásért pár keresetlent, amit sajnos mára megbánni kényszerültem. 

Könnyen meglehet ugyanis, hogy én látom rosszul a dolgokat, elképzelhető, hogy mégsem annyira elítélendő morálisan a másik lenácizása, lekomcsizása, sőt, még az is meglehet, hogy ez a kettő nem is említhető együtt, mert létezik valami egyrészt-másrészt, amit én nem látok át, de továbbmenve, még az is meglehet, hogy azzal sincs semmi különösebb baj, ha egymással ilyesmiket művelünk a véleménykülönbségeink okán. Lehet, hogy én avultam el, a korszellem elszállt fölöttem, és ha küzdenék tán még az idő vasfogát is bele tudnám zsúfolni ebbe a pleonazmusba, de nem küzdök, elszállt, lehet hogy, és most el vagyok bizonytalanodva. Meg különben is, pár napja szűk körben (konkrétan egy főnek, de akkor is) megmagyaráztam a Tárki utólag tévesnek bizonyult mérését, és ettől egy picit megrettentem. Tehát egyrészt el vagyok bizonytalanodva, másrészt pedig nem nagyon maradt erkölcsi alapom, amire terpeszkedve fenntarthatnám a Kövér Lászlóra a lekommunistavezetőzésemért rámondott bazdmegeket. Sajnos nem teljesen világos számomra ez a hetedíziglen-dolog, hogy ez akkor most pontosan hogy is van, oda?, vissza?, oda-vissza?, de valaminek egészen biztosan lennie kell, valamiféle szorosabb sors- és kockázatközösségnek, vagy minek, ami kötelez.

Fenti okokra tekintettel ezennel illedelmesen elnézést kérek Kövér Lászlótól amiért én őt illetlen jelzőkkel illettem azért, mert ő engem ok nélkül igaztalanul lekommunistavezetőzött.       

Nehéz lenne vitatni, hogy a rendszerváltás utáni korszakunk egyik jól megfigyelhető értelmiségi szerepjátéka volt az, melynek során a szerepjátékos egy tetszőleges eseményt megvizsgált, majd miután úgy találta, hogy az esemény mutat analógiákat a nemzetiszocialista ideológiával az egyszerűség kedvéért nácinak minősítette azt, és igyekezett elérni, hogy a tetszőleges esemény tabuvá váljon, az összes körülményre tekintettel. Tehát ne csak mondjuk a kimondott, leírt szó, hanem aki kimondta, a hely, ahol leírták, aki elolvasta és nem az elvárt rituálét végezte el az olvasás után, és persze határ a csillagos ég, talán még a zöldségesre is kimondatott a tabu, aki az inkriminált gondolatot kimondónak félkiló cseresznyét adott el egy unalmas júniusi délelőttön. Az értelmiségi szerep gyakorlója pedig belepistult abba, hogy neki ez a tabusítás valamiféle küldetése lenne, morális kötelesség, a nácit tabusítani über alles, ahonnan nem is annyira nehéz eljutni oda, hogy a "mindenek előtt" helyét átvegye a "minden egyéb helyett".