A legutóbbi kifakadásom farhullámait lovagolnám meg, jelesül ezt a számomra soha értelmet nem nyert mániákus pöcsösszemérést, mely szerint ha adódik nekünk egy preferenciánk, akkor vagy valamiféle rettegésétől annak, hogy gondolatunk mert lenni nekünk, önállóan, vagy valamiféle mácsó küzdeni vágyástól hajtva, de mindegy is, hogy miért, a lényeg, hogy ha mi elkezdünk kedvelni valamit, akkor ezt szinte pillanatokon belül megfejeljük azzal, hogy ennek a kedvelésnek az az oka, hogy az a valami objektíve is különb. Mint. Különb, mint. Persze adunk néha az udvariasságnak, a többi dolog is jó, éldegéljen ám békében ezer virág, de a csúcsragadozó akkor is az, amit mi kedvelünk. Például a természettudományos gondolkodás. És ugye akkor már maga a természettudomány is. A lelkünkben poroszos rendnek kell lenni, nem ám csak úgy belehajigálva fetrengenek ott szanaszét a tudományok, nem, hanem szépen, hierarchikusan el vagyon minden rendezve, van a természettudomány, vannak a másodlagos frissességű tudományok és vannak azok a dolgok, amelyeknek még csak a neveit sem írjuk le, legfeljebb utalunk rájuk, ha elkerülhetetlen.
Jöjjön tehát egy rövid megmondás a süketek párbeszédéről a homeopátiás és a mindenféle egyéb természetgyógyászati ezmegazokról.