Illetve még az áramszedője is, hogy jusson kutatnivaló az agrármeteorológusoknak is. 

Jön szembe velem az internet, online újság, tudomány rovat, olvasom a címet és a felütést:

13 millióan is élhetnénk Magyarországon

Magyarországon már 1953-ban engedélyezték a korlátozások nélküli abortuszt. A jogszabályt 1956-ban, 1973-ban, majd 1992-ben is kiterjesztették, ezzel országunknak lett az egyik legliberálisabb abortuszszabályozása egész Európában. A nőknek engedély kell az abortuszhoz, azonban a törvény mára nagyon sok feltételt lehetővé tesz, ezzel az egész folyamat a valóságban formalitássá vált. Az ELTE kutatói szerint, ha kivennék az amúgy alkotmányellenesnek nyilvánított súlyos válsághelyzetre való hivatkozást az indokok közül, Magyarországon akár 13 millióan is élhetnének, a népesség 2003-ig nőtt volna.

Oké, azt már megszoktam, hogy akár elsővonalbeli magyar tudósok is bemennek mindenféle rádiókhoz és ha kérdezik őket akkor bátran, a hírnevük adta magabiztosság teljes tudatában mondják bele a marhaságot a mikrofonba olyasmiről, amihez tudniuk illene, hogy más tudományok művelője ért, szóval azt hittem, hogy ez egy újabb Szemerédi-jelenség, de nem. Ezek tényleg kutattak és publikálták is. 

Lengyel László számomra meglepőt húzott amikor Farkasházy lapjában mert részben ön-, de leginkább csoportkritikusnak lenni, nem mondom azt, hogy el lennék tőle akármi, mert egyrészt ez ma már halottnak a csók, évekkel ezelőtt lett volna csak komoly sportértéke, másrészt pedig még mindig csak a felületet kaparássza, holott kereshetné éppen a strukturális okait is az elkúrásnak, meg lenne hozzá a tehetsége. De ne legyünk telhetetlenek, mondjuk azt, hogy ez egy biztató kezdet, ja, és még azt is, hogy: hajrá, csak így tovább!

Nézem a Hallgatói Hálózat fészbúkját, különösen a kommenteket, roppant érdekes ám, mert ad egy picike képet arról, hogy milyen hiedelmek hajtják az országot. Írtam én már többször is arról, hogy a szörnyen ostoba önbeszarattató mítoszaink terjesztése mekkora egy ökörség, de úgy látszik, hogy ez is pont olyan, mint bármelyik másik mítoszunk: ha egyszer elindult, mert elindították menni fog a maga útján és cunamiként pusztít mindent, ami elé kerül. A napokban osztották ki a beszállókártyákat a felsőoktatásra várakozók szerencséseinek, ennek örvén mintegy mellékesen megtudhattuk azt is, hogy nem kell feltétlenül egy állami szervre várni aki központilag megszervezi, hanem mit tesz isten, jelenlegi és wannabe egyetemistáink maguk is képesek összehozni nem is egy, hanem sok ponthatár-kihirdető és a bejutáson vigadó bulikat. De persze a mítoszra éhesek nem ilyen triviális igazságokra kíváncsiak, hanem:

Tudtok-e olyan diákokról,akit nem vettek fel sehová,a decemberi tüntetések miatt?????

Aki elhiszi, hogy tökig érő diktatúra van, aki az orbánsátánnal kel és fekszik annak mondhatni természetes igénye hogy ehhez passzoló híreket találjon, és ha mégsem, akkor addig keresi, amíg csak-csak ráakad valamire, hála a véleményvezéreinknek és az ő farvizükön evező evezősöknek, akik mítoszgyártásban utolérhetetlenek. Paradox, de inkább vicces módon lesz így Orbán patológiás gyűlölőjéből Orbán hatalmának leghatékonyabb pillére a mítoszgyártó és a lelkes mítoszterjesztő. Nézzük meg mindezt egy esettanulmányon keresztül.

Ahhoz, hogy erre a problémára rátérjek, végig kell zongorázzak egy-két alapvetést. 

A civil kontroll lényege az, hogy úgy próbáljuk megregulázni a politikai és gazdasági döntéshozókat, hogy mi nem helyezzük magunkat egy rendszerbe velük, nem válunk olyan mechanizmusoktól függővé, mint ők. Ez azt jelenti, hogy nem indulunk a választási versenyben, nincs szükségünk szavazatokra ahhoz, hogy tudjuk végezni a dolgunkat, és nem fogadunk el pénzt sem pártoktól, sem olyan gazdasági szervezetektől, amelyek hatással lehetnének a tevékenységünkre. (Mondjuk egy gyári dolgozók jogaiért küzdő szakszervezet esetében nem fest túl jól, ha a Mercedestől rendszeres támogatást kap.) Így lehetünk egy független köztes erő, amit „harmadik szektornak” hívnak. A harmadik szektor minden, ami a gazdasági szféra és a pártpolitikai szféra között terül el: azaz minden állampolgár közéletre kiható cselekedetei (amelyeket közösségben vagy egyénileg végez, de nem profit- vagy szavazatszerzés céljából). A harmadik szektor szerveződéseit (melyeket néhányan „negyedik szektornak” is hívnak) hívjuk civil szervezeteknek. Ez a kontroll-keresés tehát a „civil út”, mely, el kell ismerni, kibicsaklott már párszor Magyarországon, így a bizalmatlanság érthető (ezért lehet álcivilezést hallani sokszor – jogosan – amikor a Milláról vagy a Civil Összefogás Fórumról van szó). De ez nem jelenti azt, hogy ez ne működhetne, sőt, merem állítani, hogy Kelet-Európában ez a változás igazi útja, így lehet hosszú távon ügyek mellett megmaradni, s elérni valamit. Ugyanis ha a másik két út valamelyikét választod (főleg, hogy a piaci „erős emberek”, mint Csányi, Simicska, Puch, Demján, Nyerges, Széles egyúttal politikai erős emberek is, és ez fordítva is így van), akkor kiteszed magad az ottani játékszabályoknak, amelyek jó eséllyel kiherélnek, és az ügy, ami miatt eredetileg elindultál, elvész.

Mindezt kimondva, elfogadható és járható út az, hogyha a rendszer alternatíváját szeretnéd létrehozni – azaz alakítasz egy pártot, amely nem oligarchák pénzén mászik fel, nem demagóg, valódi képviseletet gyakorol, vagy olyan vállalkozást indítasz, amely az adócsalás, egymásra kacsintás, közpénz-lenyúlás és korrupció játékait elutasítva működik. Nem könnyű ez sem, de végső soron próbálkozásra érdemes.

Kacarászok magamban, hogy miket meg nem engedhetnek már maguknak ezek. A szokásos nyári édeserdélyösszösszeborulásra lassan már úgy invitálják az újságírókat, olyan flegmán, ahogyan egy csúcsrajáratott tinisztár autogramot ad. Gyere, göcó, ha nagyon akarsz, de tudd, hogy a szemünkben csak egy potyázó szaralak vagy, de hát mégiscsak kell valaki, akihez képest magunkat istencsászárnak látjuk, ezért meghívunk, szeretettel. Kacarászok azon is, ahogyan a honi gyorsreagálású leveszi, hogy bazdmeg, de hát ez az Orbán rossz! Hogy ez már nyíltan építi a baráti oligarchákat, és akkor még stadiont is a veteményese végébe! Meg hogy beszólt a diákoknak. Ésatöbbi, ezeréves lemez, leírták, elmondták, elmutogatták, eltáncolták, falvédőre festették lassan tényleg több milliószor, hogy: "Orbán rossz, értve vagyok?!?", aztán mivel ebből látványos Orbán-siker lett, ami tartósnak tűnik leírják, elmondják, satöbbi többmillióegyedjére is. Orbán rossz, értve vagyok?!?

Csak hát ugye az lenne, hogy abba a szvingerklubba amelyikbe Orbán is jár és amelyikben jobbnak kéne mutatkozni mint ő sajnos tipikusan nem jó emberek járnak. Hanem leginkább olyanok, amilyenek, ez nem is érdekes, az az érdekes, hogy a helynek van egy sajátos logikája, és a klubba belépők vagy követik ezt a logikát, vagy iszonyú hülyén fognak kinézni ha nem. No meg persze az a kibic is, aki csak figyeli kívülről, és nem érti, hogy miért az az alfahím, aki. Nos, leginkább azért, mert a többi impotens. Az még hagyján, hogy valaki ilyen adottságokkal miért pont szvingerklubba megy, de az már kicsit vicces, ahogyan a szurkolók ezeknek az impotens versenyzőknek drukkolnak és reménykednek abban, hogy majd közülük fog kikerülni az új vezérbika.

Pedig nem olyan nagyon bonyolult ez. 

A minap berzenkedtem egy sort azon, hogy a Felkent Nemzeti Civilek képtelenek egy pár soros sajtóközleményt úgy összehozni, hogy abban ne legyen legalább három kifejezetten primitív helyesírási hiba, és akkor ugye a tartalommal foglalkozzon az, aki elhiszi, hogy ez a hatalom-civil érdekegyeztetés tényleg úgy működik, hogy az egyik oldalon a hatalom képviselői míg a másikon kizárólagos alapon az a civil ernyőszervezet, amelyiknek történetesen a miniszterelnök-helyettes is tagja.

Ma folytatnám ezt a sort, és örömködnék is egy picit, hiszen a Nemzeti Megbolondulás Programja nem lenne úgy teljes, ha kihagynánk belőle az utánpótlást, de szerencsére egy igazi korporatív-etatsita hatalom ilyen hibát nem követ el, tehát nézzük, hogy a jónevű Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet mivel óhajtaná kivenni a részét a harcból. Hirdet:

"Struktúrált Párbeszéd facilitátorokat keresünk!"

A "struktúrált"-at hagynám is, de lássuk, mit mond a helyesiras.mta.hu erre a faszimitátorra:

Tökéletes, itt kell abbahagyni, ez ennél kerekebbé már úgyse gyúrható. 

Szeretni bolondulásig,
De finom lenne!
Csak az a másik észrevenne,
S benne lenne!
Szécsi Pál

Amikor a tisztes, kétkezi balliberál troll bőgi bele széles e onlájn legelőbe, hogy "ez, kérem, ami itten van az nem is demokrácia!" még elmegy, mert ehhez hozzáveszi azt is az ember, hogy ugyanezen troll esetleg offlájn egy kiváló szakember, mit tudom én, bármi, mondjuk remekül tud adatbázist programozni vagy motorelektronikát szerelni, szóval vele szemben van értelme elnézőbbnek lenni, ha időnként kiborul belőle a nagy löttyös, de mit lehet olyankor tenni, ha ugyanezt a baromságot egy emblematikusnak mondott filozófus ejti meg? Ráadásul megejtően logikátlanul, lásd:

Mert csak ez segíthet: az indokolt lelkiismeret-furdalás, a bűnbánat és a megbántott, megalázott és megrémített roma atyánkfiai, roma fivéreink és nővéreink iránti – kifogás és föltétel nélküli – szeretet. És a gyász.
Ha ez közösség – ebben némi joggal kételkedhetünk, de ha mégis –, akkor ez valamennyiünk gyásza. Ha nem, akkor ez nem valódi ország, nem valódi nemzet.

Kicsit engem is gyíkká változtatott egy időre a nyelvtannácik boszorkánya, de mára már elmúlt. Na jó, időnként még felhorgadok ezen-azon, de egyrészt sajnos én is, fiad, Brutus, másrészt pedig apránként elfogadtam, hogy a nyelv is egy élő valami, amit használnak és mint a használati tárgyaink a vitrinbe kirakottal szemben bizony kopnak, ütődnek, időnként sérülnek, de ez nem baj, mert ettől kopik kézreállóvá, mint nagyapám szekercéjének az idők során tükörfényesre tapogatott nyele. Szóval a nyelv a dolgos hétköznapokon olyan, amilyen. Olyan, amilyen mi, emberek, az oly sokszor megénekelt magyar emberek vagyunk. Igazít egyet a nyelv az otthonkáján, férfi változatban a kantáros overálján, feltűri az inge ujját, a tenyerébe köp és munkához lát. Persze idővel elkezd ehhez igazodni a kétkezi sajtómunkás is, jó hír, hogy engem ma már az sem bosszant, hiszen végső soron ma már az újságírásnak sincs semmi ethosza, a firkász az egy ugyanolyan tisztes szakmunkás, mint a gumiszerelő, neve, ha van... persze neve már nincs is, legfeljebb nickje, na, az talán még áruvédjegy, de hol van az manapság a legtrébb mosóporétól is, ehh...

Tehát beletörődés, hogy a nyelv a dolgos hétköznapokon olyan, amilyen, a nyelvtannáci elkönyvelése mint kihalófélben lévő állatfaj, és bosszankodás beszüntetése, eddig kerek. De mi van, mi legyen a vitrinbe kirakott dolgokkal?

Körülbelül ilyen az, mikor mi az ország dolgairól, társadalomról, politikáról, államról, effélékről beszélgetünk. Olyan ez, véljük, mint a foci meg a baszás, mindenki ért hozzá, tehát mindenkinek lehet véleménye, amit vérmérsékletétől függően intenzíven vagy szolidan képvisel, de akár így, akár úgy a végén elvárja, hogy az ő véleményét a beszélgetésben résztvevő igenis tekintse értékes véleménynek, mert hát véleményrepublikanizmus lenne, minden vélemény egyenlő.

Durva. A választópolgárok 65%-a gondolja úgy, hogy inkább az elkúrás irányába megy az ország, kormányt 52% váltana, de ami vicces, hogy ellenzéket meg 62%. Osztok-szorzok és kijön, hogy a választók többsége pont oda kívánja a pártpolitikai elitet, ahová az való. Igen, oda.

Valamint ami még úgyszintén érdekes adat, hogy a mai állás szerint 32% azon polgártársaink aránya, akik úgy gondolják, hogy el is mennének és tudnának is kire szavazni. Kíváncsi vagyok, hogy ha ez nem, akkor mégis, mi a rosseb jelzi azt, hogy akadódik mifelénk egy egészen elenyészőcske elitválság?

Amire ugye az elit válasza leginkább az, hogy mindent ugyanúgy, ahogyan eddig, csak egy picivel még harsányabban! Helyes. A fal bírja, a fejnek pedig be kell végérvényesen törnie, mert néhány púpból mi nem tanulunk, ilyen a magyarok istene, virtus is lenne a világon, ugye.